Bank

Szükségem lett volna némi készpénzre hétfő este, így leszaladtam a recepcióhoz a dollárommal és az útlevelemmel. Ámde mikor a recepciós kislány meglátta a köteget, gyorsan tolmácsot rántott és átadott neki a pénzemmel együtt. A tolmács pedig a china bankba küldött.

Szóval reggel összepakoltam a kis gurulós bőröndömet és az elmaradhatatlan övtáskámat és útra keltem a bank irányába. A bank még zárva volt 8kor mikor odaértem, de legalább látszott a táblán h 9kor már nyitnak, és az egyenruhás banki nénik már ott sorakoztak a redőny előtt az utcán. Gondoltam egy nagyon és bementem a szomszéd emerald szupermarketbe, amiről immáron elmondhatom, hogy nagyon hasonlít a többi ilyen olyan angolosan elnevezett szupermarketra, amiket eddig kínaszerte láttam. Alsó szint skála metró ruházati osztály, majd mozgólépcső és jön az élelmiszerosztály. Nem tudom mit gondoltam, hogy majd egy gurulós bőrönddel a hogyan a hova fognak beengedni egy magamfajta nagy fehér idegent, de ők tudták hogy mit gondoljanak, és a bejáratnál lekapcsolták a bőröndöt egy bilétáért cserébe. A közértben szert tettem egy fél kiló banánra, aminek nagyon furcsa íze van (és akkor hadd meséljem el gyorsan, hogy mennyire nagyon cuki boltosok vannak a piacon, az egyiktől egy darab zöld mandarint, a másiktól egy az egyik végén már kicsit megnyílt banánt laptam. Az utóbbi, az átadáskor, a kezével imitálva megmutatta, hogy majd alkalom adtán hogyan juthatok a banán héjában található ízletes gyümölcshöz. Gondolom gondolta h nem tudom :) ), és egy csomag csokisnak tűnő péksüteményt, amit már akkor végzetesenek éreztem, ami jkésőbb be is bizonyosodott.

Szóval hamar otthagytam az emeraldot, aminek a bejárati lépcsőjének pereméről nagy részben hiányzott már a burkolat, és visszabattyogtam, bátran a két zebrán, a bankhoz, aminek a redőnye már félárbócra volt engedve és a kilences nyitvatartásra központilag fittyethányva hosszú sorokat elégítettek máris ki bent a dolgozók. Mielőtt bemerészkedtem az árnyas helységbe, megpróbálkoztam a pénzfelvevő automatával, amit egy 3 méter magas 1 méter széles íves izé véd, azaz a hátadat a leskelődők ellen. Nekem mégis jutott egy leskelődő, aki volt olyan kedves és nem hogy messziről, hanem szinte az izé széléhez merészkedve bámulta jó negyed percig hogy micsinálok, mielőtt bement a bankba. De amilyen rendíthetelen jópolgár feje volt, nem ijedtem meg, majd bemenve bebizonyosodott, hogy valamifajta fiókvezető munkatárs lehet, immáron munkaruhában, és valószínűleg csak azt leste, hogy működik e az autómata.

Tehát bementem és elkeztem végeláthatatlannak tűnő ácsorgásomat a sorban, és az aggódásomat az agyban, hogy jójó, h pénzhez jutok, de aztán mi lesz? Ki visz engem majd innen biztonságban el? Az egész bank egy embereként engem bámult, ki lopva, ki merészen, hiszen a sarki fiókban nem gyakoriak a külföldiek, arról nem is beszélve, hogy azt is pontosan mndenki látja aki mögöttem vagy mellettem ál, hogy mekkora rakás vupijupit tol a kezembe a bankos néni. Szóval épp ezen izgultam, amikor egyszer csak odatolatott egy kisbusz a bejárat szájába, fegyveresnek, rohamsisakosnak, védőmellényesnek tűnő alakok ugráltak ki belőle, majd a banki kislányok is mind egy szálig felpattantak addigi munkájukból, és csapot-papot otthagyva kapták magukra ők is a barna-zöld mintás bevetési mellényt és sisakot, és kin éppen hanyas magassarkú cipő volt, mind kitotyogtak a pénzszállítókhoz. A kisbuszból agyonhasznált aluminiumnak tűnő lelakatolt ládák kerültek elő, amiket a bankosnénik a dobozok súlyától függően egyesével vagy párban hordtak befelé. Majd kiürült a busz, a fegyveresek visszaszáltak, a redőnyt végre felhúzták, a lányok kivetkőztek reggeli kommandós öltözetükből, visszamentek az üvegfal mögé, kipakolták a ládákból az össze nem forgatott pénzkötegeket, szokásához híven ki dobálta, ki rakosgatta a helyi ládákba, majd jó 10 perc elteltével mindenki leült az eredeti helyére és megindult a munka. Nekem valahogy az volt az érzésem, hogy ezt otthon mintha nem pont így csinálnánk.

De hát így van ez.